A konteós magyarság Szent István-i jobbágytermészete
A magyarság egy olyan nemzetet alkot, amely mintha már nagyon régen elveszítette volna küzdelmét a jelenéért. Valójában talán nem is elveszítette, inkább csupán feladta, és azóta is múltjába zárva sodródik a történelem árjában. Szinte mindene oda lett ezzel, minden erényével együtt, melyek egykor naggyá tették, és nem maradt aztán számára más, mint a sorvadó emlékezete. Minden tulajdona mára mindössze ennyi: a múlt élettelen darabkái, porosodó műtárgyak egy múzeum dohos falai között. A magyar bár múltjába zárva létezik, sajnos már igazi hagyományai sincsenek; tulajdonképpen azok feladata lenne, hogy erősítsék őt a jelenben, élettel táplálják mint egyént és mint közösséget. Amit hagyománynak gondol, az inkább csupán meddő, nosztalgikus múltidézés és ékeskedés olyasmivel, mi már régen nem a sajátja.
Hogy a Ki a magyar, Pató Pál vagy Veres Jóska? című írásom szimbolikájával éljek, a magyarság egy olyan, már nagyon hosszú ideje a múltjába zárva haldokló mag, mely az elmúlt évszázadok során csak nagyon ritkán mutatott némi életjelet. Ilyen ritka vitális jelzések voltak forradalmaink és szabadságharcaink, amikor már-már úgy tűnt, a magyarság talán végre felveszi az idő fonalát, kezébe veszi a saját sorsát; azonban ezeket a felkeléseinket végül mindig vérbe fojtották, és ennek okán elkerülhetetlennek látszott az ellenséggel, az elnyomó hatalommal való megalázó kiegyezés.
A magyar voltaképpen egy olyan nemzet, amely mindig is csak az erő nyelvén értett. Egykor régen azonban még beszélte is ezt a nyelvet, méghozzá nem is akárhogyan, ám ereje fokozatos megtörésével végül eljött egy olyan pont a történetében, mikor már ösztönös szabadságvágyán végleg felülkerekedett a megalkuvó, hűbéri természete, vagyis a magyarság számára ekkor már jóval fontosabbá vált az elvtelen feudális hűség és annak langymeleg biztonsága, mint a saját szabadsága. Úgy gondolom, felkeléseink sorsát ez is jelentősen befolyásolta.
Utoljára az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején izzott fel hazánkban az a nemzeti liberalizmus és republikánus szellem, ami a mai értelemben vett, modern nemzetmeghatározást is megformálta. Ezen felfogás szerint a nemzeteszmény már nem az uralkodó személyében összpontosul, annak hordozója már nem kizárólagosan a nemesség, hanem tulajdonképpen a nemzet fogalmát az arisztokráciáról kiterjesztve az egész népközösségre, annak alapját a közös kultúrában és a történelmi azonosságtudatban határozták meg. Így lép fel először a történelem színpadjára az ezáltal "létrejött" nemzet, mint egységes államalkotó erő.
Azonban a szabadságharcunk leverése és a véres Habsburg megtorlás miatt ez a nemzeteszmény nem tudott igazán gyökeret verni a magyar szellemben, ennek okán hazánkban ma egy ezzel teljesen ellentétes felfogás uralkodik. Egy olyan Szent István alakjához kötődő eszmeiségről van szó, amely a nemzetet elválaszthatatlanul összekapcsolta az állammal, tulajdonképpen az államiságból vezetve le a nemzet létét. Mivel ez a szemlélet nem ismeri el a nemzet önálló, államalkotó erejét, így számára ez a védelmező állam – amely teljesen összeolvadt az ország, valamint a haza fogalmával – lett a nemzeti öntudat forrása, sőt voltaképpen ez szolgáltatja a magyar identitást. Ennek a gyengeségből formálódott szellemiségnek a legszembetűnőbb ismérve, hogy oltalmát keresve mindig fejet hajt a nála erősebbnek, illetve folyamatosan igyekszik az ezáltal remélt védelmet már jó előre meg is szolgálni, ebből kifolyólag számára ez a szolgálat lesz aztán a nemzeti cselekvés alapja. Mivel felfogása szerint ebből az oltalmazó erőből fakad a nemzet léte, ezért a nemzet fogalmát képtelen elvonatkoztatni az erőskezű államvezető személyétől, így a nemzethűség is ezen értelmezésben egyet jelent az államot irányító vezetőhöz, illetve az uralkodó rendhez való elkötelezettséggel.
Tulajdonképpen pont ez a jobbágyi mentalitás leplezi ezen szellemiség előtt azt a tényt, hogy a magyar nemzetet gyakran éppen a saját vezetői árulták el. Az a rókalelkű arisztokrácia, akik idegenszívűségük ellenére mégis mind ugyanabban a "magyar" betegségben szenvedtek, vagyis ugyanazzal hűbéri lelkülettel bírtak, csak éppen külső hatalmak irányába, mint amivel a nekik alávetett magyarság.
Az általános gondolkodással ellentétben én a nemzeti önfeladásunk kiteljesedését látom abban, ahogy évről évre államalapítás címén lényegében egy olyan aktust ünneplünk, ami a nemzet testének megtörését és egy számára idegen feudális rendbe való betagolását jelentette. Ez akkor egy olyan vezetői döntés eredménye volt, mely mögött sokkal inkább állt önző hatalmi érdek, mint a valós szükség és a magyarság jövőjének féltése. Történészeink utóbbi gondolatra hivatkozva persze még ma is hevesen mentegetik ezt a döntést, egyben a társadalmi béke megőrzésének és a meglévő kulturális árkok betemetésének szükségszerűségét hangsúlyozva, ám az ilyen érvelések mögött valójában csak az a kényszeres igyekezet áll, hogy valahogy mindenáron palástolják a magyarság bármilyen hatalmi kényszert eltűrő, gyáva jobbágylelkűségét és az ezzel járó ezeréves balsorsát.
De ugyanúgy a nemzeti önfeladást látom azon – az utóbbi időben igen népszerűvé vált – elméletek mögött is, melyek a magyarság felkeléseit, szabadságharcait úgy igyekeznek láttatni, mint idegen hatalmak által szervezett titkos összeesküvéseket, amik végső soron a magyar nemzet vesztét szolgálták. Olyan nézetekre gondolok itt, melyek például az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot egy szabadkőműves szervezkedés eredményének állítják be, amit a mögötte álló zsidó nagytőke robbantott ki; vagy olyanokra, melyek szerint az 1956-os fegyveres felkelést valójában a szovjetek szervezték, hogy a leverésével példát statuálhassanak rajtunk. Ezek az elméletek – amellett, hogy meglehetősen torz képet festenek a történelmi eseményekről és azok hátteréről – a magyar lélekre is rendkívül káros hatással bírnak, mivel egy olyan érzületet és ezzel egy olyan önképet erősítenek a magyarságban, ami által még a cselekvőkészségének maradéka is teljesen elpárolog. Hiszen nemcsak azt az érzést táplálják ezzel bennünk, hogy tehetetlenül ki vagyunk szolgáltatva az idegen hatalmaknak és azok fondorlatainak, de teljesen el is idegenítik a magyar tudatot azoktól az amúgy is ritka vitális jelenségektől, amiket olykor-olykor azért mégiscsak mutatott nemzetünk az utóbbi századokban. Azonban ezen gondolatok hatása nem merül ki abban, hogy lehetetlen kísérletnek, értelmetlen próbálkozásnak minősítenek minden hasonló vitális jelenséget, hanem emellett gyakran még ellenséges érzülettel is övezik azok emlékét, akik voltak olyan bátrak, hogy fegyvert ragadva életüket áldozzák a magyar szabadságért. Az ilyen érzelmek mögött pedig egészen jól felismerhető az a korábban körülírt rendpárti jobbágytermészet, amely mindig azok iránt táplál ellenséges indulatokat, akik bármilyen formában az általa már jól megszokott rendet, úgymond a társadalmi békét veszélyeztetik. Ez a szolgai attitűd minden hasonló megmozdulás által lényegében saját egzisztenciális létét érzi fenyegetve, ebből kifolyólag képtelen meglátni az esetlegesen mögötte húzódó nemes szándékot, ahogy ezzel összefüggésben a nemzet valódi érdekeit se képes felismerni. Ez a jobbágymentalitás táplálja egyébként azt az elvakult tradicionalizmust is, mely számára 1848 hősei lényegében a világ nemes rendjét felforgató liberalizmus tudatlan megvezetettjei voltak csupán – mint afféle lenini "hasznos idióták" –, akik mivel ostobán követték ezeket a destruktív elveket, tulajdonképpen meg is érdemelték a sorsukat, és abszolút jogosan vívták ki a kegyetlen Habsburg megtorlást.
Ahogy ezzel az elvakult tradicionalizmussal átitatott nemzeti oldalon végigtekintek, néha elfog az az érzés, hogy a magyar szellem talán már menthetetlenül bele is gabalyodott a konteók hálójába, mivel maga körül talán már nem is lát mást sötét összeesküvéseken kívül. Szinte vallássá váltak mára a különböző, nemzeti megmaradásunkkal is összefüggő konteók, és valóságos kultusz alakult ki az összeesküvéseket feltáró karosszéktudósok körül, akik állandóan századok, sőt évezredek óta mesterkedő titkos szervezetekről, ezek által működtetett globális háttérhatalomról és mindenhol jelenlévő "megnevezhetetlen világerő"-ről beszélnek és írnak. Egyáltalán nem meglepő viszont, hogy ekkorára nőtt a népszerűségük, mivel ezek a Pató Pál-szerű nemzetbölcsek minden ez irányú működésükkel, sőt általában már a puszta lényükkel is azt sugallják, amire a nemzeti gondolkodás, illetve a magyar természet a leginkább vevő, vagyis hogy teljesen értelmetlen és felesleges bármit is tennünk, ha bölcs pesszimizmussal hátradőlhetünk a fotelban, és szellemi síkon is "megharcolhatunk" ezzel a bizonyos világerővel; tehát nincs is más feladatunk, csupán kitalálni, vajon milyen sötét terveket szőttek ellenünk. Akármilyen nagy összeesküvések is lepleződhetnek le ezáltal, szerintem ez a konteós gondolkodás, ennyire elburjánzva, csak egy kényszeresen produkált látszattevékenység, ami nem igazán szól többről, mint a tettek, vagyis a valódi cselekvés elől való gyáva menekülésről, lényegében körmönfont okoskodás mögé rejtve a beismerhetetlen gyengeséget. Ráadásul ilyen formában, nemzeti méretet öltve, már arra is teljesen alkalmatlanná teszi a magyar szellemet, hogy felismerje felelősségét a saját sorsának alakulásában.
Persze félreértés ne essék, mindezt egyáltalán nem azért írom, mert szembe kívánnék menni azzal a ténnyel, hogy világunk egyre inkább felülről vezérelt, vagyis hogy létezik egy folyamatosan változó összetételű és egyre meghatározóbb globális elit, mely hatalmi érdekei mentén – az egyszerű ember számára gyakran igen nehezen átlátható módon – igyekszik formálni világunkat, ahogy az is teljességgel tagadhatatlan, hogy céljaik bizony egyáltalán nincsenek fedésben a nemzeti érdekkel; viszont úgy gondolom, e gondolat köré egy többezer éves, minden mögött megbújó sátáni összeesküvést kreálni hasonló méretű hiba, mint alábecsülni ezen globális elit jelentőségét, illetve nem felismerni céljaikat. Ezek az összeesküvéselméletek azonban – bármi is legyen általuk a szándék –, általában többet ártanak, mint amennyit használnak, és egyáltalán nem segítenek egy korrekt világkép és tiszta történelemszemlélet kialakításában, ráadásul pláne nem kedveznek egy szilárd alapokon álló nemzeti öntudat felépítésének. Úgy gondolom, azt a szellemi energiát, amit ilyesféle konteók gyártására és terjesztésére pazarlunk, inkább nemzetünk sorsának javítására kellene felhasználnunk.
A magyarság felett hosszú ideje hatalmat gyakorló rezsim sikere egyébként abban is áll, hogy felismerte a korábban részletezett, Szent István alakjához kötődő szellemiséget és a hozzá tartozó jobbágymentalitást, mint hatalmának alapvető forrását. Olyan nyíltan építhetnek erre, hogy már azt sem kell titkolniuk, mit gondolnak a magyarságról, tehát hogy egy hatalmuk alá rendelt jobbágynemzetnek tekintik, hisz ez az erejét vesztett közösség is felismerte a saját kiszolgáltatottságát és a tőlük, vagyis a hatalom gyakorlóitól való függését. A magyarságnak ezzel a meghunyászkodó jobbágytermészetével egyébként egyértelműen összefügg a nemzeti szellem összeesküvés-elméletekre való fogékonysága, és a konteózás, tehát az összeesküvés-elméletek gyártása és terjesztése voltaképpen felfogható úgy is, mint a felszín alatt még azért mindig jelenlévő rebellis indulatok intellektuális felszivárgása, vagyis egy olyan erőtlen, passzív lázadásnak is tekinthető, amit a magyarság fizikai értelemben már nem igazán képes kifejezni, már szinte kizárólag csupán szellemi síkon tud megélni. Ebből az általános erőtlenségből adódik, hogy a tényleges kifejeződésre képtelen lázadó indulatok egyben egy olyan meghatározó érzületté alakultak a magyar lélekben, ami jellemzően úgy jelenik meg, mint az aktuális korszellemnek makacsul ellenálló, az idő szavának hátat fordító kurucos dac.
A rezsim azonban ennek jelentőségét is felismerte, és ezt az érzületet ugyanúgy a hatalmi stratégiájának részévé tette, mint ahogy a hozzá kapcsolódó konteós gondolkodást, melynek egy ügyesen előkészített projekciós felületet is biztosít. Erre példaként leginkább – az egyébként rendkívül primitív eszközökkel ható – a nemzetek felett álló zsidó pénzember könnyen megragadható ősképére épített Soros-ellenes kampány említhető. Ezzel a hatalom a lázadó indulatokat, amik természetes módon irányulhatnának felé, ravasz módon egy olyan csatornába vezeti, amin keresztül azok – tényleges céljukat soha el nem érve – lényegében a hatalmi gépezetet hajtják meg. Ennek a stratégiának persze elengedhetetlen része, hogy a kormányzó erő, mint a kurucos dac szilárd megtestesítője, annak a bizonyos "megnevezhetetlen világerő"-nek a kőkemény ellenzékeként tetszelegjen.
A konteós gondolkodás és a jobbágytermészet, mint egymást erősítő jelenségek, a kormányzó hatalom stratégiájában olyan ördögi módon lettek így egyesítve, hogy a magyarságot akár örökre a nemzeti félelem és a tehetetlenség börtönébe zárhatják. Ebből az általunk épített börtönből való szabadulás a közeljövő rendkívüli tudatosságot igénylő feladata lesz, melynek mindenek előtt – a magyar sors alakulásában való közös felelősségünk felismerésével – a nemzet cselekvőkészségének helyreállítását, illetve tetterejének felszabadítását kell mindenképpen céloznia.