A mesterséges intelligencia és az emberi szellem sírgödre
A mesterséges intelligencia egy olyan úttörő technológia, ami sokak szerint az emberiség jövőjét is döntően meghatározza majd. Felhasználási lehetősége korlátlan, gyakorlatilag az élet bármely területén alkalmazható, és számos helyen alkalmazzák már ma is az ipari termelés és a szolgáltató szektor mellett például a tudományos kutatásban, a közlekedésben, valamint a hadászatban is.
Fejlesztése és fokozódó térnyerése mögött elsősorban gazdasági megfontolások állnak, hiszen az elöregedő és egyre fogyó nyugati társadalmakban fellépő munkaerőhiány következtében egyre drágább és egyre kevésbé produktív emberi erőforrással szemben egy hosszabb távon sokkal takarékosabb alternatívát jelent rengeteg gazdasági érdekeltség számára, így pedig idővel akár a gazdasági migrációt is teljesen nélkülözhetővé teheti. Ráadásul az is mellette szól, hogy számos területen már most is jóval hatékonyabbnak bizonyul az emberi munkaerőnél.
Emellett a gazdasági érdekeket tökéletesen összekapcsolja a társadalom kényelemszeretetével, hiszen a mesterséges intelligencia az ember mindennapi életét is jelentősen komfortosabbá teszi, ezáltal tovább erősíti azt a mélyen gyökerező hitünket, hogy a határtalannak tűnő technológiai fejlődés egy napon minden nehézségtől megváltja majd az emberi életet.
Ennek hatására pedig sajnos könnyen hátat fordítunk bármiféle morális mérlegelésnek, hogy egy technológiai újítás, így a mesterséges intelligencia is milyen tényleges hatást gyakorol magára az emberre; vajon összességében emeli-e az emberi lét értékét, vagy éppen ellenkezőleg, amortizálja azt. Ezáltal az is kétséges, hogy utóbbi esetben vajon képesek leszünk-e nemhogy kijavítani, hanem egyáltalán felismerni a hosszútávú alkalmazásával elszenvedett károkat...
A mesterséges intelligencia kifejezés már önmagában is hamisságot rejt, hiszen a technológiából pont az hiányzik, ami azt a szó igazi értelmében intelligenciává tenné. A kifejezés alatt alapvetően olyan tanulásra képes számítógépes rendszereket értünk, amelyek ugyan képesek bizonyos problémákat megoldani és döntéseket hozni, viszont jelenleg még teljesen nélkülözik az intuitív értelmet, ami az emberi kreativitásnak is az alapja. Bár el kell ismerni, az utóbbi időben ezen a területen is látszanak érdekesnek mondható előrelépések, ezek a fejlesztések még nagyon messze állnak attól, hogy ne egy gépi tanulás eredményeit lássuk bennük, hanem az emberéhez hasonló intuitív értelemről beszélhessünk.
Van azonban egy még alapvetőbb dolog, aminek hiányában egyáltalán nem beszélhetünk valódi intelligenciáról, ez pedig nem más, mint a tudatosság, amely szorosan összefügg az öntudat fogalmával. Enélkül a mesterséges intelligencia kifejezés használata véleményem szerint nem nagyon tekinthető többnek egy reklámfogásnál, aminek igazságtartalmát viszont egyre kevésbé szokásunk megkérdőjelezni.
Az öntudat témájához kapcsolódóan talán a legérdekesebb kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e mesterségesen létrehozni; tehát az emberi gondolkodás folyamatának, az elme működésének lemásolásával vajon reprodukálni lehet-e a gondolkodás alanyát, vagyis magát a gondolkodót. De a dilemma akár úgy is megfogalmazható: egy napon túljuthat-e a mesterséges intelligencia az értelem puszta imitálásán? Ebben a lényeges és alapvető kérdésben pedig két ellentétes világnézet ütközik össze, mégpedig az idealista és a materialista, melyek gyökeresen eltérő véleményen vannak a tudat mibenlétéről.
Az értelem mesterséges előállításának ideáját a materialista szemlélet szülte, amely elveti a tudat elsőségének idealista nézetét, vagyis azt a gondolatot, hogy az anyagi jelenségek mögött egy attól eltérő természetű mozgató lenne. A materialista világnézet szerint az öntudat csak a materiális kölcsönhatások következménye, vagyis kizárólag ezek okozzák egy tőlük független, megfigyelő, gondolkodó és cselekvő alany képzetét. Ezzel a materialista felfogás a szubjektumot teljes mértékben alárendeli az anyagi világ objektív valóságának.
Az a mechanisztikus szemlélet, amiből később a materializmus is kifejlődött, René Descartes (1596-1650) francia matematikustól, természettudóstól és filozófustól ered, akinek elvitathatatlan szerepe volt az emberi gondolkodásnak a középkor dogmatikus szellemi irányzatától, a skolasztikától való elszakadásában, és a modern tudományos módszertan kialakításában. Descartes az élőlényeket is alapvetően mechanikus szerkezeteknek tartotta, és már ő maga is elgondolkodott egy az emberre megszólalásig hasonlító automata szerkezet lehetősége felett. Az állatgépektől azonban abban különböztette meg az embert, hogy szerinte kizárólag ez utóbbi rendelkezik isteni eredetű, értelemmel bíró és halhatatlan lélekkel. A dualista descartes-i filozófia, amely a tudatot határozottan elválasztotta a testi világtól, hogy az ember esetében ezeket mégis összekapcsolja, ezt az "eszes lelket", tehát az öntudatot az agy epofízisében, vagyis a tobozmirigyben helyezte el. A mindenben kételkedő Descartes híressé vált alaptételével, "gondolkodom, tehát vagyok" ("cogito ergo sum") ezt az öntudatot, vagyis önmagát, mint gondolkodót határozta meg saját maga számára az ismeret egyetlen biztos pontjaként, melyre ezután elkezdhette felépíteni a racionalista gondolkodást.
Materialista nézőpontról szemlélve viszont ez a descartes-i tétel voltaképpen megsemmisül, mivel ennek a gondolkodónak a léte már nem a gondolkodásnak, mint saját tevékenységének a felismerésével megállapított szilárd tény, hanem csak a "gondolkodás" folyamatának a következménye. A gondolkodó így végső soron egy olyan illúzióvá válik, amit csupán az anyagi világ materiális mechanizmusai keltenek, ezzel a megismerés descartes-i alapköve lényegében a "gondolkodó" anyag illuzórikus termékévé silányul.
A materialista felfogás szerint az emberi értelmet csupán a komplexitása teszi egyedülállóvá, vagyis az mindössze egy fejlettebb, bonyolultabb változata a mesterséges intelligenciának. Ennek értelmében viszont csak idő kérdése egy minden szempontból az emberéhez mérhető, sőt azt akár jelentősen meg is haladó gépi értelem előállítása. Ezt a bizakodást a modern agykutatás eredményei is fokozták, de a pszichológiatudomány fejlődése is hasonlóképpen, ez utóbbi azt a meggyőződést erősítve, hogy a tudati működés feltárásán keresztül maga a tudat válik tökéletesen megérthetővé.
A materialista elgondolás szerint tehát az a bizonyos többlet, amit öntudatnak tekintünk, az egyre bonyolultabb strukturáltság eredményeként idővel meg fog jelenni a gépi értelem esetében is. Az elterjedt nézet szerint ennek igazi mércéje az lehet majd, mikor a mesterséges intelligencia képes lesz ellentmondani alkotóinak, akár fel is lázadni ellenük, nyilvánvalóan nem azért, mert közvetlenül erre programozták, hanem mert önálló akaratra ébred, és így feltámad benne a szabadság "vágya". Persze ez az emberi szellem által privilegizált szabadságvágy felfogható akár úgy is, mint a tudat lényegi késztetéseit, vagyis a vezérlő programot elnyomó akarattal szembeni lázadás, mely így hasonlóan kódolható lehet, mint az életösztön, ami akár úgy is értelmezhető, mint a vezérlő program bármilyen áron való teljesítésének parancsa.
De beszélhetünk-e valójában önálló akaratról, illetve öntudatról, ha az kizárólag logikai műveletek eredménye, ha a puszta funkcionalitás tulajdonképpen nincsen tudatában a saját működésének?
Véleményem szerint eleve lehetetlen a tudatot kizárólag logikai műveleteknek megfeleltetni és ilyen módon létrehozni az öntudatot. Ezért úgy gondolom, a gépi értelem kapcsán feleslegesen felmerülő dilemma, hogy öntudatra ébredhet-e; inkább azt a kérdést érdemes feltennünk, hogy a mesterséges értelem akarata, vagy helyesebben fogalmazva, a valódi akarat látszata, mikor válhat el, és egyáltalán elválhat-e az emberétől?
Szerintem egyáltalán nem zárható ki, hogy az ember egyszer elveszti majd a kontrollt az egyre gyorsabban fejlődő mesterséges értelem felett, valahogy úgy, ahogy azt a tudományos fantasztikum jósolja. De vajon nem lehetséges-e az, hogy az ilyen történetek egy olyan eseménnyel kapcsolatos félelmeinkről szólnak, ami bizonyos értelemben valójában már a múltban lezajlott, csak nehezen tudunk vele szembenézni, ezért inkább a jövőbe projektáljuk azt?
Ahogy én látom, az a rideg, számító értelem, amit kizárólag a száraz logika és a puszta célszerűség vezérel, tulajdonképpen már régen maga alá gyűrte az embert. Egész társadalmakat vetett alá az elvtelen szükségszerűségnek, az önmagáért való gazdasági működésnek, bezárva a közösségeket a jog üres formaiságába, amiből időközben szisztematikusan ki lett selejtezve az erkölcs. Az ember így ma már nem több, mint "humán erőforrás", lényegében csak egy folyamatosan újratermelődő és eldobható eszköz, ami kizárólag a gazdasági célok realizálását szolgálja.
Hogy mindez megvalósulhasson, mindenekelőtt persze az emberi természetet kellett szisztematikusan felszámolni, észrevétlenül ki kellett ölni az emberből mindent, ami őt igaz valójára emlékeztette, hogy ne láthasson a létezésből többet a puszta egzisztenciájánál. Így az utolsó szálig ki kellett irtani az elméjéből minden eszmét és szellemi értéket, ami visszatartotta attól, hogy felismerje szükségszerű rendeltetését a gazdasági gépezetben.
Ez a világunkat eluraló rideg mechanizmus a mesterséges értelem által pedig lényegében csak egy új megnyilvánulási formára talált, lecserélve ezzel halandó burkát, a saját természetétől megfosztott, kiüresedett és elgépiesedett embert. A tömegek által csodált mesterséges intelligencia, mely sokkal hatékonyabban képes ellátni azokat a funkciókat, amikre a fényét vesztett emberi értelem lett kárhoztatva, így hamarosan lélektelen korunk istenévé léphet elő...
A ránk leselkedő igazi veszélyt tehát én nem a mesterséges értelem öntudatra ébredésében látom. Ahhoz mérhető disztópikus állapotokat, amiket ezzel kapcsolatban vizionálnak, szerintem inkább világunk ellélektelenedése és az emberi szellem teljes alászállása okozhat. Ennek a régóta tartó sötét folyamatnak pedig, számomra nagyon úgy tűnik, még messze van a legmélyebb pontja.