A világ szakrális kiüresedése és a lét végső feloldódása
Az ősi korok emberének világát áthatotta a mágikus gondolkodás. A különböző kultúrákban általánosan jellemző volt, és azok szellemiségét alapvetően meghatározta az a ma animizmusként felfogott hit, hogy minden dolog, legyen az élő vagy élettelen, akár a természeti jelenségek is szellemmel, spirituális lényeggel bírnak. Mivel teljes mértékben a természet olykor szeszélyes erőitől függött az emberek élete – akik ily módon hittek abban, hogy ezeket tudatosság vezeti –, így igyekeztek folyamatosan az azokat irányító szellemi hatalmak kedvében járni, tetteikkel kiérdemelni a kegyeiket. A közösségek működését alapvetően meghatározta ez a viselkedés és a minden tevékenységre kiterjedő szertartásosság. A szellemi hatalmakkal egyben szimbólumaik és tárgyi ábrázolásaik tisztelete által tartották fenn a kapcsolatot.
A természeti erőket, valamint a hozzájuk analogikusan kapcsolódó jelenségeket és fogalmakat gyakran antropomorf, emberszerű isteni lények működésének tulajdonították, akik a kapcsolódó emberi tevékenységeket is meghatározták. Így formálódtak az első személyes istenségek kultuszai, akiket esetenként már előttük jelenlévő más istenek vagy ősi erők teremtményeiként tiszteltek, és akik általában – maguk is további utódokat létrehívva – hierarchikus leszármazási rendet alkottak. Ezeknek az emberszerű isteneknek a világát a kozmosz részeként fogta fel az akkori ember, gyakran olyan lényeknek tartották őket, akik hozzájuk hasonló módon élnek, és bizonyos tekintetben emberi természettel is bírnak. Az ekkor keletkező, az egész létet keretbe foglaló mitológiák sok esetben egy élő kapcsolatot tárnak elénk istenek és emberek között. A hagyományok szerint az istenek olykor személyesen is beavatkoztak a közösségek életébe, akár az is előfordult, hogy emberekkel nemzettek közös utódot, így a nászból születő gyermek örökölte tulajdonságaik, képességeik egy részét.
Az istenek által voltaképpen az ember archetípusai, illetve természetéből fakadó ideái öltöttek testet, mely ideák a léthez való ösztönös viszonyulásból születtek. Az általános szemlélet alapja tulajdonképpen a természettel összekapcsolódott emberi lét volt, az akkori szellemiséget a külső és belső természet összefonódásával létrejövő valóságérzékelés határozta meg. Az ember akkor még olyannak tudta a világot, ahogy az az érzékein keresztül, érzéseivel átszőtt képzetei által, illetve intuitív készsége segítségével megmutatkozott számára, így a tudati tartalmak az elméjében egyetlen egységet alkottak a tapasztalati valósággal. Ettől az ösztönös létfelfogástól való eltávolodásért, illetve ebben a hajdani tudati egységben – a szellemi és fizikai realitás éles megkülönböztetése által – kialakuló törésért elsősorban két anti-mitologikus és az elvont gondolkodást előnyben részesítő szemléletet okolhatunk, melyek későbbi szintézisében ez a kezdeti repedés szakadékká szélesedett...
E két létszemlélet egyike a zsidó törzseket egyesítő Jahve-kultuszból kialakuló judaizmus, amely a korábbi antropomorf istenségek helyére egyetlen absztrakt, transzcendens istenséget állított. A zsidó vallás ennek a végtelen hatalommal bíró világteremtőnek a tiszteletére épül, aki kinyilatkoztatott törvényein keresztül uralkodik, és akinek nemhogy bármely formában történő ábrázolása, de még nevének kimondása is tiltott. Jahve egyáltalán nem tűr meg más hasonló istenséget vagy szellemi befolyást, kizárólagosan tőle ered minden létező, és ezáltal az ő hatalmának van alárendelve. A judaizmusban a sátán fogalmának megjelenésével kialakuló dualizmus már egy kései, vélhetően zoroasztriánus hatás eredménye.
Az Kr.e. 6. századtól formálódó görög filozófia, a judaizmushoz hasonlóan egy absztrakt világteremtő erőt helyez minden létező fölé, a kozmoszt kormányzó értelmet, a Logoszt állítja a gondolkodás középpontjába. Ez a racionális bölcseletet megalapozó világszemlélet olyan rendkívüli hatású gondolkodókat szült, mint Platón (Kr.e. 428/427-347), kinek formatana a valóság kettős természetét feltételezi: vagyis az általunk megtapasztalhatatlan, csupán az ész által megragadható tiszta formák tényleges realitásával egy érzékeinkkel felfogott, illuzórikus világot állít szembe, melyben minden az előbb említett örökkévaló és romolhatatlan ideák tökéletlen leképeződése lehet csupán. Ezt a duális valóságszemléletet az olyan gondolkodók élezik később tovább, mint Plótinosz (i.sz. 203-269), aki – az újplatonizmus megalapítójaként – a tiszta formák valóságához tartozó szellemtől és az ennek alárendelt lélektől határozottan elhatárolja az általa megvetett testi, anyagi világot. Mivel szerinte az anyag önmagában véve maga a rossz, így az isteni Egy kiáradásával létrejött, hierarchikus elrendezésű létfokok alsó szintjén helyezi el; ezáltal olyan elképzeléseket fogalmaz meg, mint a lélek börtöneként meghatározott test gondolata, mely már Platónnál is felmerült. Plótinosz eszmerendszere igen jelentős hatással bírt a judaizmusból formálódó kereszténységre, ezen keresztül a középkori skolasztikus gondolkodásra, valamint a Mohamed (i.sz. 571-632) fellépésével hódító útjára induló iszlámra.
A dogmatikus judaizmus és a racionális görög filozófia gondolatrendszereik hasonló irányultsága, valamint alapvető egyezései okán, emellett földrajzi közelségüknek köszönhetően könnyedén találtak egymásra, és olvadtak össze a kereszténységben, aminek elterjedésével egy olyan létfelfogás lett úrrá, melynek erős dualizmusa alapvetően az absztrakt szemlélet felé való eltolódásból ered, és amely mindennek a mértékét, ezzel a lét értelmét, célját és mozgatóit az embertől elvonatkoztatva, egy számára elérhetetlen, megtapasztalhatatlan és lényegében felfoghatatlan, transzcendens térbe helyezi. A léte esszenciális lényegétől, mondhatni tulajdon lelkétől elidegenített ember így idővel már csak abba kapaszkodhatott, ami mindig is legkézenfekvőbb volt, és ami még ekkor is megmaradt számára (még ha múlandónak is bizonyult): kiüresített és megvetett anyagi létébe...
A katolikus egyház hatalmának a középkor végét jelentő megrepedezésével, illetve Luther Márton (1483-1546), valamint Kálvin János (1509-1564) fellépésével felszínre törő protestáns reformáció az anyagi léthez való viszonyulás tekintetében is jelentős változást eredményezett a keresztény világban, melyet Max Weber (1864-1920) német közgazdász és szociológus A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című könyvében nagy alapossággal elemez. A protestantizmus – a világi hivatást Isten által elrendeltnek elfogadva – alapvetően megváltoztatta az ember munkához való viszonyát. Elutasította a katolicizmus a nem egyházi funkciókat, illetve az azok ellátásával megszerezhető anyagi javakat megtagadó szerzetesi hagyományait, és a kolostorok zárt, túlvilág felé forduló miliőjével egy tevékeny, világi aszketizmust állított szembe. Ennek értelmében a tétlenség bűn, viszont a folytonos tevékenység, a buzgó munka Istennek tetsző, ahogy az azzal járó anyagi gyarapodás is, amennyiben nem szolgál önös érdeket. Ugyan megtagadja az anyagi javak élvezetét, ám a felhalmozott vagyont az Istennek alárendelt élet biztos jelének tekinti. A protestáns szellemiség vagyoni helyzetre gyakorolt hatása ezért – Weber szavai szerint – a "tőkeképzés aszketikus spórolási kényszer révén".
A Kálvin által megfogalmazott predesztináció értelmében minden sors előre elrendeltetett, egyesek üdvösségre, mások kárhozatra. Szabad akarat nem létezik, egyedül Istené, tulajdonképpen az ő kifürkészhetetlen akaratának van minden alárendelve. Az isteni kegyelem előre elrendeltetettségéből következik a bűnbocsánat lehetetlensége, ami a magángyónás eltörlésével járt, ezzel pedig a "bűntudat periodikus 》lereagálásának《 eszköze küszöbölődött ki". Az üdvösségre rendeltetettség bizonyosságával szemben felmerülő minden kételyt elutasítva, a hívő számára tulajdonképpen kötelességgé vált az önmaga kiválasztottságába vetett rendíthetetlen hit. Kálvin emellett nem látott kivetni valót az egyházi vezetők gazdagságában – úgy vélekedett, az még fokozhatja is tekintélyüket –, amennyiben nem keltenek vele megbotránkozást.
Nem nehéz belátni, hogy a protestáns etika ezen vonásaival igen hasznosan előkészítette a kapitalizmus szellemének elszabadulását. Általa az egész társadalmat átható hivatástudatból, elválasztva azt a magasabb szellemi értékektől, puszta gazdasági kényszer lesz. A szakralitással való szakítás pedig – a világ teljes varázstalanítását jelentő felvilágosodással – elkerülhetetlenül bekövetkezett...
A középkor végével felvirágzó reneszánsz humanizmussal a dolgok mértéke újra az ember lett, mely így visszakerült a gondolkodás középpontjába. Ám az ezáltal kibontakozó eszmei áramlatok már voltaképpen egy magasabb rendű értékeitől megfosztott embertípust találnak a megváltozott szemlélet fókuszában. A huszadik század legjelentősebb tradicionalista gondolkodója, René Guénon (1886-1951) francia kultúrfilozófus A mennyiség uralma és az idők jelei című könyvében a humanizmus által megalapozott racionalizmusban, pontosabban a René Descartes (1596-1650) matematikus, természettudós és filozófus racionalista gondolatrendszerét összefogó kartezianizmusban határozza meg a modernkor válságát okozó hatásmechanizmus lényegét. Az egymástól lényegileg megkülönböztetett test és tudat dualizmusát hirdető karteziánus gondolkodás vezette be ugyanis azt a mechanisztikus szemléletet, amely – módszertanával az anyagi természetet vizsgálva – az élőlényeket is mechanikus szerkezeteknek igyekszik leírni. A racionális észre alapozott descartes-i filozófia ezzel a mechanisztikus szemlélettel tulajdonképpen hatékonyan előkészítette a materializmust, ami már mindent kizárólag anyagi létében, illetve az anyag kölcsönhatásaként értelmez. Guénon műve ezen gondolatok kifejtése mellett a tradíció és a modernitás szembenállásának sokoldalú és mélyreható leírását adja, abból kiindulva, hogy a tradicionális gondolkodás kvalitatív, minőségi szemléletét teljesen leváltotta a modern tudomány kvantitatív megközelítése, amely mindent a mérhető mennyiségre redukálva, a valóságot – a leegyszerűsítés szándékával – tulajdonképpen végtelenségig felaprózza, és végső soron feloldja a homogenitásban. Ugyanakkor ez a felfogás – kulturális befolyása által – a szerző szerint hasonlóan bánik el a társadalommal is: a teljesen materializált, numerikus egységgé degradált és mindent, még önmagát is "gépesítő" embert egyre fokozódóbb mértékben individualizálja és uniformizálja egyszerre, hogy végül teljesen elveszejtse a "differenciálatlan" tömeg sokszerűségében. A modern szellemiség mindezek által voltaképpen megállíthatatlanul vezeti el a világot végső felbomlásáig...
Ha Guénon gondolatain keresztül szemléljük a legalapvetőbb természettudomány, a fizika legújabb kori fejlődését, azáltal igen érdekes megfigyelésekre tehetünk szert, melyek jóval távolabb mutatnak az általában vett tudomány határain. Észrevehetjük, hogy a fizika hajdanvolt kísérleti jellegének dominanciája az idő múlásával fokozatosan elméletibe fordult. Az egykor régen még oszthatatlannak gondolt atomot (az atom görög szó, oszthatatlant jelent) mégis osztani kényszerültek olyan szubatomi részecskék felfedezésével, mint az elektron, majd később az atom magját alkotó proton és neutron, aztán ezeket is tovább bontották kvarkokra és gluonokra, hogy az időközben "előkerülő", újabbnál újabb részecskékről már említést se tegyek... Ezeknek a – részben hullámként viselkedő – szubatomi létezőknek a világába hatolva a newtoni fizika csődöt mondott, és egy olyan térben találta ott magát az emberi elme, ahol a korábban szilárdnak hitt valóság képzete végérvényesen szertefoszlott, és ahol teljesen átvették a jól ismert, masszív szabályok helyét az empirikusan egyre nehezebben igazolható matematikai absztrakciók és hipotézisek, mint amilyen például az eddig nem bizonyított szuperhúr-elmélet.
A kvantummechanikai szemlélet kultúrába szivárgásával pedig a hétköznapi realitásérzetünk is végérvényesen megváltozott, annak korábban biztosnak hitt alapja, vagyis a materialitás fokozatosan feloldódott a határozatlansági elvben. Ahogy létünk alól lényegében eltűnt minden bizonyosság, a valóságunk Erwin Schrödinger fizikus híres gondolatkísérlete alanyának, a dobozba zárt macskának a sorsára jutott, ami lét és nem lét állapotában van egyszerre, míg a dobozt felnyitó tudat elvárásának megfelelően, ezen szemlélő által megpillantva élővé vagy holttá nem válik. Ma már Schrödinger dobozba zárt macskájának szuperpozíciójában oldódik fel a szemünk előtt minden, gyakorlatilag az egész megnyilvánult létezés a maga szabályrendszerével és működési elveivel együtt, így a normák, az erkölcs, vagy éppen a társadalmi és a nemi szerepek is, végül is minden, amiből bármiféle meghatározott identitás formálódhat. Ez a szublimált valóság így lesz aztán az elme, voltaképpen az önreflexió nélküli tudat, vagyis az ego játékszere, ami pillanatnyi kedve és érdekei szerint határozza meg mindennek a létét, illetve mibenlétét...
Ezzel a materializmus tulajdonképpen óhatatlanul lehanyatlott, ebben viszont része volt annak is, hogy a modern kor emberének már nem kellett oly mértékben küzdenie anyagi létéért, így az már kevésbé határozta meg gondolkodását, mint korábban, mivel a technikai fejlődés által egyre könnyebbé és kényelmesebbé válhatott az élete. Ennek okán pedig megmaradt a mindent legyőző tudományba vetett hit, és ezen rendületlen szcientizmus által megtermékenyítve, a mindentől elidegenedett posztmodern primitivizmus végül megszülte korunk legújabb megváltástanait. Napjaink felemelkedőben lévő újspiritualizmusa, ahogy fennhangon hirdeti a "tudat hatalmát", a látszattal ellentétben, lényegében csupán az isteni attribútumokat is magának követelő ego olcsó marketingjét közvetíti. Ez a mindenhova beszivárgó, burkolt "ego-kultusz" pedig végső soron tovább hizlalja korunk kollektív individualizmusát, amely – mindent relatívvá téve és egyben a létet teljesen konfliktus-mentesítve – végül még a szubjektív valóság bármiféle leírására használható fogalmainkat is maradéktalanul elemészti...
Ez a voltaképpen még csak csecsemőkorban lévő posztmaterialista felfogás persze nem kevésbé életképtelen, mint amilyennek a hajdani tudati egység megbontásával létrejött transzcendens, majd ennek ellentételezéseként szükségszerűen kialakult materialista szemlélet mutatkozott az idők során. A két erő elkerülhetetlen küzdelmében, a szakralitás vereségével a magasabb rendű szellemi értékek fokozatosan eltűntek az ember életéből, ami ezt követően maradt számára, a puszta anyag elve persze szintén nem bizonyult múlhatatlannak, mivel a diadalittas materializmus végül önmagát is törvényszerűen elpusztította. Ezzel pedig voltaképpen elérkezett a minden gátlásától, még materiális meghatározottságától is megszabadult ego kora, ami látszólag uralva napjaink valóságát, szinte kénye-kedve szerint forgatja azt, láthatóan tudomást sem véve arról, hogy így végső soron létének alapját, magát az embert is teljesen felszámolja, és ezzel előrevetíti saját végzetét.