Az életképtelenség diadala az emberi élet fölött?

Már egy éve múlt, hogy egy globális érdekeltségekkel rendelkező hatalmi kör az évtizedek óta uralkodó balliberális véleménygyárain és politikai hálózatán keresztül rászabadította a világra a "koronavírus" járványt. A súlyos egészségügyi veszéllyel való riogatás mögött meghúzódó valós érdekek és világot átformáló tervek, egyesek szemében már kezdettől felsejlettek, a nagyobb tömegek számára pedig az alapvető jogaik fokozatos elvesztésével kezdtek láthatóvá válni.

A korábbi évek visszatekintve statikusnak tűnő mindennapjai után, az egyszerű szemlélő úgy láthatja, mintha a világot formáló erők újra mozgásban lennének, a történelem fogaskerekei hirtelen, csikorogva továbbgördülnek egymáson. Rendkívüli időket élünk tehát, gondolhatnánk, pedig igazán jelentős eseményeknek a maiak, pusztán egy összetöpörödött, értékvesztve tengődő posztmodern ember számára tűnhetnek.

Lassan, szinte észrevétlenül húztuk fel magunk köré a "safe space"-ek steril világát, ahol az egyre életképtelenebb ember már nem csak a "veszélyes" természettől elzárva, hanem saját rettegett természetéből is kivetkőzve élhette kényelmes életét. Innen száműzve lett minden "zavaró" emberi érték, így minden felelősség is, ami ezek megéléséhez, fenntartásához szükségeltetne. Száműzve lett egyúttal a kockázat, így a betegség is, minden, mi szembesítene a veszteséggel, az elmúlással, vele az élet minden elszalasztott, valódi pillanatával, magával az élettel. Ennek a plasztik buborékvilágnak a felszínén jelent meg bő egy éve a koronavírus stilizált rajza.

Hogy miért nem ijeszt meg kezdettől a járvány?

Mindig felteszem a kérdést, mikor életemben egy új esemény következik be: Vajon hogyan reagálna rá egy is történelmünk nagyjai közül, kiket példaként állítok magam elé, akik igazi embert próbáló időkben álltak helyt? Hogy ne menjünk oly messzi múltba, vajon akár egy '56-os magyar hős, aki az életét áldozta a betörő szovjet tankok elleni harcban, most maszk mögött ülne otthon, rettegve egy betegségtől, amit ha netán elkap, nagy valószínűséggel lábon kihord?

Magyarnak lenni nem annyit jelent, hogy egy nyelvet beszélünk vagy azonos szokásokat követünk. Ez mögöttes tudatosság nélkül pusztán ostoba pótcselekvés. Magyarnak lenni azt jelenti, mint felnőni az ősökhöz, erejükből meríteni, tetteik nagyságából inni mindennapjainkban is, a gyengét pedig felkarolni, nem együttérzőn lealacsonyodni hozzá.