Ki a magyar, Pató Pál vagy Veres Jóska?
A néplélek egy nehezen vizsgálható, megfoghatatlan létező, mely mindennapi valóságunkra mégis igen jelentős hatással bír. Mindannyian tapasztaljuk működését, ahogy egyszerre hat ránk és rajtunk keresztül. Ahhoz, hogy behatóan megismerjük egy nemzeti közösség lelkét, mély benyomást kell szereznünk annak mindennapjairól, részévé kell válnunk kultúrájának, érzésvilágának. Viszont éppen ez képezheti aztán a megismerés gátját, hiszen nehéz azt vizsgálat alá vonni, ami minket is áthat, aminek mi is a részei vagyunk. Különösen igaz ez, ha egy olyan közösséget kívánunk elemezni, melynek születésünktől tagjai vagyunk, így annak lelkülete alapvetően meghatározza egyéni identitásunkat. Az ez irányú vizsgálódás gyakran az önmegismerés falaiba ütközik. Hajlamosak vagyunk ezért felszínesen szemlélődni, és messzemenő következtetéseket levonni az aktuális társadalmi érzületet és annak hatásait értékelve. Viszont ahogy egy egyén pszichéjének, ugyanúgy egy közösség lelkének valódi megismeréséhez is mindössze kiindulópontot adhat csupán viselkedésének felszíni megfigyelése, az emögött rejtőző mozgatók vizsgálatához mindenképpen szükséges a psziché alsóbb szintjeinek a feltárása. Egy nép lelkének megértéséhez bizony elengedhetetlen történelmi léptékben vizsgálódva, kultúrájának mélyebb rétegeit is felfedni, és feltenni a kérdést, vajon mit gondol önmagáról?
Ezzel az írásommal a magyar költészet két alkotásán keresztül szeretnék betekinteni a magyarság lelkébe, és közelebb kerülni annak lényegéhez. Két olyan költemény által tenném ezt, melyek nagyon különbözőek, és látszólag nagyon eltérő képet festenek a magyarokról, ám mégis adnak egy közös metszetet, megvilágítva ezzel nemzetünk lelkének magvát.
A magyar romantika egyik legnagyobb alakja, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc költője, Petőfi Sándor 1847 novemberében írta a Pató Pál úr című szatirikus versét. A mű központi alakja, Pató Pál egy valós, kortárs személyről, a kisnemesi családból származó Pathó Péter Pálról lett mintázva, aki Esztergom vármegye alszolgabírója volt és Szőgyén község jegyzőjeként működött. Petőfi Pató Pál alakjával próbált görbe tükröt tartani a társadalom elé, egyben a magyarság változással szembeni látszólagos ellenállása, tehetetlensége miatt érzett csalódottságának hangot adni.
"Mint elátkozott királyfi
Túl az Óperencián,
Él magában falujában
Pató Pál úr mogorván.
Be más lenne itt az élet.
Ha egy ifjú feleség...
Közbevágott Pató Pál úr:
》Ej, ráérünk arra még!《
Roskadófélben van a ház,
Hámlik le a vakolat,
S a szél egy darab födéllel
Már tudj' isten hol szalad;
Javítsuk ki, mert maholnap
Pallásról néz be az ég...
Közbevágott Pató Pál úr:
》Ej, ráérünk arra még!《
Puszta a kert, e helyett a
Szántóföld szépen virít,
Termi bőven a pipacsnak
Mindenféle nemeit.
Mit henyél az a sok béres?
Mit henyélnek az ekék?
Közbevágott Pató Pál úr:
》Ej, ráérünk arra még!《
Hát a mente, hát a nadrág,
Ugy megritkult, olyan ó,
Hogy szunyoghálónak is már
Csak szükségből volna jó;
Híni kell csak a szabót, a
Posztó meg van véve rég...
Közbevágott Pató Pál úr:
》Ej, ráérünk arra még!《
Életét így tengi által;
Bár apái nékie
Mindent oly bőven hagyának,
Soha sincsen semmije.
De ez nem az ő hibája;
Ő magyarnak születék,
S hazájában ősi jelszó:
》Ej, ráérünk arra még!《"
A hősi ének népköltészetünkben megőrzött hagyatékaként tekinthetünk Veres Jóska balladájára, mely szájhagyomány útján maradt fenn, majd Keszi Kovács László gyűjtötte be Nagyivánon, 1951 júniusában. A népballadaként megismert költemény mitikus erejű hőse, Veres Jóska vitézi önfeláldozásának történetén keresztül betekintést enged elődeink archaikus, mára már a misztikum homályába vesző világába és magával ragadó, mágikus gondolkodásába. Megmutatkozik általa a magyarság önmagáról alkotott, idealisztikus képe, valamint ebből eredően a világban betölteni hivatott szerepe.
"Hallottad-e hírit a Kis Cserepesnek,
A Kis Cserepesnek és Szent Margitának,
Szent Margitán lakó juhász Veres Pálnak
És az ő fijának: Veres Jóskának?
Aki a Koponyán hét hajnalig ivott,
Hét álló nap táncolt, hét bárányt megevett,
És egy álló hétig rejtőzött, aludott.
Ettül az ereji hét emberre rugott.
Hét emberre rugott altában ereje,
Hetvenhétre mikor rejtekibül ébredt,
Hét szív bátorsága az mind az övé vót;
Ílő Veres Jóska aludt, mint a meghótt.
Kőtötte az apja: - Kelj fel, fiam, Jóska,
Szél fú az Intárúl, nagy fekete felleg,
Kerüli a nyájat tenger csikasz féreg,
Valami ellensíg, tatár vagy affíle.-
Felserkent oszt Jóska e szók hallatára,
Hanem nekifordult még nagyobb alvásra,
Még nagyobb rejtísre, még nagyobb húnyásra,
Fel nem kellett apja semmi hivására.
Akkor ment az anyja, szülő ídesanyja,
Néki az elgyövő nagy bajt hogy elmondja;
Kőtötte e szókkal: - Kelj fel fiam, Jóska! -
De csak félig kelt fel, visszaesett alva.
Ment osztán a párja, a jegyes mátkája;
- Szél fú az Intárúl, nagy fekete felleg,
Valami ellensíg, tatár vagy affíle,
Kerüli a nyájat tenger csikasz fíreg. -
Kedvese szavára, a baj hallatára
Jóska fel is ugrott nyomban a lovára,
Kardját felemelve, fennen fohászkoda,
Szaladt rá a pogány temirdek hadára.
- Hej, aki Isten vagy, lássad most vígement!
Meghalok hazámír, szerelmes mátkámír,
Magyar nemzetemír, apámír, anyámír,
Tiszta jó nevemír, az én Krisztusomír. -
Ily szavakat szólla, ösvínyt vág mentibe,
Szekérutat nyitott visszagyövísibe.
Hanem akkor a lú kibukott alóla,
Szívit dárda járta, fejit tatár nyila...
Meghótt a hazájír, úgy ahogy azt monta:
Apjáír, anyjáír, magyar nemzetünkír,
Hites mátkájáír, a mi Krisztusunkír,
Ide van temetve a Veres halomba."
Ahogy a tétlenül tengődő Pató Pál, úgy az álomba merült Veres Jóska alakját is túl egyszerű és kézenfekvő lenne pusztán a lustasággal jellemezni. Alaposabban megvizsgálva mindkettőjüket, inkább mintha egy olyan létszemléletet jelenítenének meg, ami egy buddha tökéletes elégedettségéből eredő végtelen nyugalmához mérhető leginkább. Alapvetően egy mély introverzió, befelé fordulás jellemzi őket, mintha környezetük nem is létezne, vagy legalábbis nem lenne fontos számukra. Ez azonban nem jelenti a cselekvés totális elutasítását, hiszen Pató Pál sem veti el teljesen a tennivalót, inkább csak nem látja szükségét, halogatja azt.
Veres Jóska történetében tényként szerepel a hős álomba merülése, Pató Pál esetében viszont csak átvitt értelemben beszélhetünk ilyesmiről. Ő inkább mintha egy belső világában élő, a régmúlt emlékeibe vesző alakként jelenne meg előttünk, aki mit se törődik a lassan teljesen elpusztuló környezetével. Jelleme az önteltséggel határos, alapvetően belső elégedettségéből táplálkozik; a nyugtalanság jelét szinte nem is mutatja, legfeljebb csak mogorvasága okán feltételezhetünk nála némi frusztrációt. Úgy tűnik viszont, nem is igazán a környezete állapota miatt mogorva, ez talán inkább az őt környékező változás szellemének és a tevésre felszólító külső kényszernek szól. Halogató magatartása lényegében a változással szembeni passzív ellenállás, ami egy erősen konzervatív alkatra vall. Emiatt képtelen belátni, hogy számára az igazi ellenséget végső soron nem a változás, hanem az elmúlás jelenti.
Pató Pál elhanyagolt, karikatúraszerű ábrázolása és a környezetével való összevetésével kialakuló parodisztikus összkép a gúny erejével hat. Petőfi így próbálta a magyarságot szembesíteni önmagával, ezáltal kiállásra, cselekvésre késztetni. A néplélek mélyebb feltárását viszont így el is mulasztja a költő, egyáltalán nem kívánja alaposabban megérteni és megértetni azt. Erősen negatív eszközökkel dolgozik a versben, tulajdonképpen próbálja elrettenteni a magyart önmagától. Pató Pál története ezért eléggé komor végkifejletet vetít előre, a mű nagyon pesszimista hangvételű.
Veres Jóska balladája viszont a hős szempontjából tragikus végkifejlet ellenére is optimista kicsengésű, összességében erősen pozitív szemléletű. A költemény mitikus hőse mintha a világot formáló őserőt jelenítené meg. Ezt a képzetet már a mértéktelen, emberfeletti mennyiségű evés, ivás és tánc felébreszti. A bűvös hetes szám gyakori (az ismétlést leszámítva hét alkalommal történő) használata – egyben a lakoma rituális jellegét erősítve – már-már mágikus hatalommal ruházza fel Veres Jóska alakját. Itt az álomba merülés nem azonos a lustaság kifejeződésével, sem a tudatlan önkívületbe zuhanással. Az alvás – a cselekvéssor rituális jellege miatt – inkább mintha egy nagyon is tudatos, mély révülettel lenne hasonlatos, tulajdonképpen a belső világba való visszahúzódás metaforája. Ez a belső tér az ideák világa is egyben, ahol a forma mögötti tartalomba merítkezik a szellem; így a hős lényegében erőt gyűjt, ezáltal sokszorozódik meg életereje. Ezt a bensőjébe zárkózott, nyugvó őserőt a szülők képtelenek felébreszteni, hiszen ők a múlt, az ősök szellemiségét képviselik, mely a hős belső világának a része. Egyedül a szerelme tudja felkelteni, vagyis mint külső hatásra születő érzés, csak a szerelem képes ezt a befelé forduló, önmagáért való energiát a létet támogató, új életet teremtő erővé változtatni. A szerelem képes csak megnyitni számára a külső világ kapuját, célt adni neki, ezáltal a belső tér ideavilágában szunnyadó archaikus őserőt jövőt formáló hatalommá alakítani. Pató Pál esetében is felmerül "egy ifjú feleség" gondolata, mint a pozitív változás kulcsa, azonban ő ezt az ötletet rögtön félre is teszi a gyakran használt szavakkal.
Veres Jóskát végül is nem az ellenség híre kelti fel, hanem kedvese szavai. A felébredt hős aztán magától értetődő természetességgel száll szembe a közelgő haddal. Úgy tűnik viszont, mintha az ellenség jövetele mellékes lenne a műben; a központi mozzanat, a lényegi cselekmény kiindulópontja: a hős belső világából való ébredése. A fő cselekménysor innen veszi kezdetét, majd a hősi önfeláldozásban tetőződik, mely által a hős végül megtér abba a formavilágon túli, transzcendens térbe, ahonnan elindult. Az álomvilág és a túlvilági lét közötti analógiát maga a költemény sejteti, erre utalhat az "aludt, mint a meghótt" szófordulat.
A belső tér ideavilágába zárkózott szellemi energia, illetve annak felébresztése talán a növényi mag szimbolikájával írható le még érzékletesebben. A magnak nem csak belső tápanyagára, hanem a külső környezetére – elsősorban vízre – is szüksége van, hogy csírázásnak induljon, növénnyé fejlődhessen, majd később termést hozzon. Ha nem képes felvenni, magába engedni ezt az éltető elemet, soha nem indulhat meg az átalakulás, és idővel saját belső tápanyagával együtt pusztul el. Ezt a mag lelkiállapotában ragadt szellemiséget mutatja be nekünk Petőfi verse.
Úgy gondolom, hogy a magyar lelket alapvetően a mag létállapot határozza meg, melyre számos korréteg rakódott már az idők során, és ez alaposan megnehezíti, hogy a magból növénnyé fejlődhessen. Viszont egyedül ez az átalakulás biztosíthatja a fennmaradását, különben csak idő kérdése a teljes pusztulása. Elengedhetetlen, hogy mag létéből előbújva képes legyen a külső világ, a teremtés terébe hatolni, ahol új formát ölthet belső, formátlan lényegisége.
Kérdés persze, hogy birtokolja-e még egyáltalán ezt a lényegiséget, vagy belső potenciálja már az idő áldozatává vált? Lehet, hogy mindössze görcsösen ragaszkodik mag létállapotához, miközben észre sem veszi, hogy már csak pusztán önmaga élettelen héja?