Mi a baj a kereszténységgel?
Azok közül, akik a kereszténységet korábban kritika tárgyává tették, sokan megragadtak egy felszínes szemléletnél, és – gyakran mély elfogultságot mutatva e vallás iránt – bőven beérték az egyház sokévszázados bűneinek taglalásával, valamint az általános vallásgyakorlat dorgálásával, voltaképpen azzal a megállapítással lezárva, hogy a kereszténységgel az az egyetlen komoly probléma, hogy a hívei nem eléggé keresztények, vagyis kikopott belőlük a keresztény lelkiség. Ahogy Hamvas Béla (1897-1968) tradicionalista író is hasonló elfogultsággal szemlélte a keresztény vallást, mikor A világválság címmel 1938-ban megjelent művében, éppen Friedrich Nietzschére (1844-1900) hivatkozva lényegében ugyanezt fogalmazta meg; mintha a német filozófus kereszténységgel szembeni, olykor heves indulatokat sem nélkülöző kritikája sem hatolt volna ennél jóval mélyebbre. Én ezzel szemben úgy gondolom, azok a napjainkban tapasztalható válságjelenségek, melyek okának sokan a keresztény értékrendtől való eltávolodást tartják, valójában mélyen a keresztény szellemiségben és értékrendben gyökereznek, vagyis döntően éppen hogy a keresztény vallás lényegét alkotó gondolatok, illetve az ezeket meghatározó érzület tehetőek értük felelőssé.
Ebben az írásomban ezt a lényegiséget igyekszem megragadni, és ezen keresztül az egész keresztény gondolatiságot kritika alá vonni. Ennek szerintem elengedhetetlen része a kereszténység más, hasonló vallásokkal való összehasonlítása, valamint az is, hogy az ember múltjába tekintsünk, és egy kicsit megvizsgáljuk, hogyan alakult ki az, amit ma vallásnak nevezünk.
Az ősi korokban az emberek úgy hitték, hogy a kozmoszt irányító szellemi erők kegyét és ezzel az örömteli élet feltételeit leginkább ezen szellemi erők kedve szerint, számukra bemutatott áldozati szertartásokkal nyerhetik el. A rítusok végzésére az egyre nagyobbá és komplexebbé váló ősi közösségekben fokozatosan egy papi réteg szerveződött, akik meghatározott ellenszolgáltatásokért cserébe látták el a közösség számára ezt a funkciót, és idővel a szertartások mestereivé váltak. Tulajdonképpen ők szervezték és irányították a közösségek szellemi életét.
A Kr.e. 8-2. századig tartott az a Karl Jaspers (1883-1969) német filozófus által axiális kornak nevezett időszak, amikor is a nagy ókori civilizációkban – látszólag egymástól függetlenül – egészen hasonló gondolatok jelentkeztek, melyek teljesen új irányt szabtak az emberi gondolkodásnak. Ekkor bontakozott ki számos kultúrában a transzcendens szemlélet, ami a szenvedéssel teli, múlandó és csupán csalfa érzékeinkkel felfogott anyagi valósággal egy tökéletes és múlhatatlan szellemi realitást állított szembe. Ez a szemlélet minden lehetséges eszközzel arra törekedett, hogy megközelítse és elérhetővé tegye ezt a tökéletes, örökkévaló és romolhatatlan szellemi valóságot, melyet a létezés eredeteként és végső céljaként határozott meg. A transzcendens szemlélettel összefüggésben fokozatosan kialakultak az aszketikus hagyományok is, amik az isteneknek bemutatott áldozati rítusok helyébe egy belső áldozati tevékenységet állítottak, mely lényegében a belső megtisztulás és tökéletesedés folyamatát mozdítja elő, általában véve egy olyan pszichofiziológiai átalakulást, aminek végső célja az emberi szellem minden szenvedés forrásától, vagyis az anyagi lét béklyójától való megszabadítása.
Mivel ezen felfogás szerint az anyagiság és az érzékek illuzórikus világából való szabadulás csakis a tudat erejével, illetve az értelem eszközével lehetséges, így ennek jelentősége nagymértékben felértékelődött ezekben az időkben. Ez az értelem nagyságába vetett hit azonban rögtön szemben találta magát az ember testi érzékekhez kötődő, természetes benső késztetéseivel, az ösztönök világával, és így elkerülhetetlenül összeütközött azzal az ősi, mitikus világképpel is, ami a humán természet mélyén gyökerezett. Ahogy az értelem aztán felülkerekedett az ösztönökön, az ember fokozatosan elhagyta az archaikus felfogást, és elfelejtette mítoszait, hogy rálépjen arra az útra, mely a kozmosz és a létezés titkainak racionális megfejtése felé vezette őt. Ez a folyamat azonban nem jelentett minden esetben teljes szakítást a korábbi archaikus felfogással és a mitologikus világmagyarázatokkal, hiszen ahogy a hindu kultúra esetében tapasztalható, ott megmaradt a kontinuitás az ősi hagyományok és az új szellemi irányzat között, és inkább a mitikus világkép átalakulásáról és a korábbi tradíciók jellegzetes átértékelődéséről beszélhetünk. Ez a minden kultúrában eltérő módon és mértékben jelentkező anti-mitologikus felfogás viszont – ahogy a kereszténység szellemi talapzatát jelentő judaizmus markáns felsőbbrendűség érzésével egyesült – a krisztusi vallás képében egy olyan kultúraromboló hatást eredményezett, amit talán csak a bő fél évezreddel később színre lépő iszlám egészen kegyetlen pusztítása múlt felül.
A transzcendensbe vetett hit ezzel együtt teljesen átalakította az erkölcsi felfogást is. A megváltozott morál legfőbb célkitűzése az lett, hogy az embert végleg kiszakítsa a természeti létből és eltávolítsa az ösztönök világától, hiszen az új szellemiség tulajdonképpen hadat üzent mindennek, ami a szellemet a létezés anyagi természetéhez köti. Ez az erkölcsiség lényegében az ember természetes benső késztetéseinek a megtagadását jelentette, ebbe beleértve egy olyan, az emberi létet alapvetően meghatározó ösztönnek az elfojtását, sőt akár démonizálását is, mint a szexualitás.
Viszont a transzcendens szemlélettel az ember nemcsak a saját természetével fordult szembe, hanem maga a természet, illetve az egykor örökkévalónak hitt kozmosz is teljesen elveszítette korábbi szentségét, és egy időben behatárolt, vagyis egy teremtett és múlandó hellyé változott, amely a szellem számára nem jelent többet a szenvedés terénél. Így az emberi lét bölcsője, a természeti világ a kereszténység felemelkedésével egy erősen dualista felfogás áldozatává vált, amely a szellemit dicsőítve mély megvetésben részesítette az anyagi létet. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy a mózesi világkép az embert – mint a teremtés koronáját – a természet, illetve az anyagi világ fölé rendelte, vagyis a világot létrehozó isten mindent az ember számára teremtett. Ez a gondolat pedig annyira meghatározóvá vált a gondolkodásunkban, hogy stabilan megalapozta azt az emberi igényeket magasra emelő, minden mással szemben viszont teljesen szenvtelen magatartást, ami voltaképpen a természeti környezet totális kizsákmányolását, illetve soha nem látott pusztítását eredményezte.
Az ember egykoron az egész létezést kezdet és vég nélküli, örök körforgásként fogta fel. Ezt a ciklikus szemléletet tulajdonképpen a kozmosz és a természet ősi megfigyelése támasztotta alá, hiszen az ember az őt körülvevő világban minden aktivitást kisebb-nagyobb ciklusokba rendeződve látott; elég csak az égitestek mozgására, vagy a napszakok és az évszakok váltakozására gondolnunk. Ehhez a ciklikus létfelfogáshoz tartozik egyébként az emberi lélek halált követő újraszületésének, vagyis a reinkarnációnak a gondolata is, ami egykor kultúrákat ívelt át és olyannyira elfogadott volt, hogy még a korai keresztények is hittek benne.
Ezt a ciklikus szemléletet aztán a lineáris létfelfogás váltotta fel, ami a transzcendens szemlélet sajátja, és így a keresztény gondolkodást is alapvetően meghatározza. A lineáris szemlélet egy kezdeti ponttól egy meghatározott cél felé halad, ahogy a keresztény időfelfogás a világ teremtésétől Krisztus megtestesülésén át az apokalipszisig tart, vagyis Krisztus második eljövetelével, valamint a Biblia istenének örök királyságával ér véget. Így a keresztény szellemiség, fél szemmel állandóan a végítélet jeleit kutatva, voltaképpen folyamatos készülődésben várja az idők végét és a földi gyötrelmektől végérvényesen megszabadító öröklétet. Ez az üdvözült lét felé való törekvés olyan erős hatással volt az emberre, hogy – a földi léttel meghasonulva – az már szinte teljesen képtelenné vált másképp tekinteni a létezésre, mint a szenvedéstől, a lét nehézségeitől való szabadulás vágyával. Így ez az egykor majd eljövő, gondtalan öröklét utáni szüntelen sóvárgás folyamatosan utópiákat kreál, vagyis az ember az örökös elégedetlenségtől hajtva megszállottan kerget egy délibábos célt, melybe léte végső beteljesedését projektálja. Valahol ebből a szemléletből fakad a minden nehézségtől megszabadító fejlődés gondolata, vagyis a haladás eszméje is, melynek hipnotikus bűvöletében az ember már azt sem veszi észre, hogy a linearitás tudati csapdájában vergődve éli le egyre rövidebb, rohanó életét. Én úgy gondolom, hogy eredendően ez a transzcendens szemléletet meghatározó érzület, illetve ez a gondolatiság tehető felelőssé tevékenységeink és ezzel időérzetünk napjainkban tapasztalható elképesztő felgyorsulásáért. Sőt, ez a szemlélet mára egy számtalan tünettel jelentkező, az egész emberi szellemen elhatalmasodott globális pszichózist okozott.
A kereszténység apokaliptikus világvége-várása a vallás kétezer éves története során végig erősen meghatározta az emberi gondolkodást, ezért minden nagy horderejű eseményben a tömegek gyakran az idők végének eljövetelét és a végső isteni elszámoltatást látták. Valahol mélyen ez az apokaliptikus érzület táplál manapság is minden világvége-víziót, legyen az klimatikus összeomlás, az emberi létet felemésztő világháború, az egész emberiséget elpusztító járvány, vagy bármilyen globális méretű katasztrófa. Ám hiába minden jóslat és ezzel kapcsolatos várakozás, a világ vége valahogy mindig elmarad.
Az első századokban, a kereszténység kibontakozásának korában, a krisztusi vallás legnagyobb konkurense a mithraizmus volt, ami egy ősi iráni vallásra, a mazdaizmusra vezethető vissza. A mithraizmus, melynek dogmatikájából a formálódó kereszténység nagyon sokat merített, a megváltó Mithrász (korábbi perzsa névváltozatában Mithra) személye köré épül, akit a hívek az igazság bajnokaként, illetve a fény isteneként tiszteltek. Mithrász alakja jelentős hasonlóságot mutat Jézus Krisztuséval, mivel a róla szóló mítoszokból rengeteg elemet emeltek át a keresztény evangéliumokba, így a szűztől való születéstől a Mithrász mennybemenetelét megelőző lakomáig, melyből a mithraizmus egyik jelentős beavatási szertartása, a kenyér és a bor áldozati fogyasztása ered. Mikor 380-ban Theodosius császár rendelete nyomán a kereszténység lett a Római Birodalom államvallása, a mithraizmus olyannyira népszerű volt, hogy ellensúlyozására Mithrász születésnapját, december 25-ét jelölték ki Jézus születése napjának.
A Mithrász-kultusz annak is köszönhette népszerűségét, hogy hitrendszerében olyan magával ragadó filozófiai gondolatok kaptak teret, mint az Idő ősokként való tisztelete, vagy az energiájával a létet fenntartó és tápláló Nap istenítése. A számtalan kombinációjával minden természeti jelenséget létrehozó négy elem imádatával, valamint dogmatikájának kiterjedt asztrológiai vonatkozásaival a mithraizmus tulajdonképpen az akkori idők meghatározó tudományos szemléletét képviselte, amivel a műveltebb körök intellektuális igényeit is jelentős mértékben kielégítette. Hitrendszerének bonyolultságát mutatja, hogy hívei hét beavatási szinten végighaladva mélyülhettek el a szimbólumok mögötti ezoterikus tudásban. Az így elérhető fokozatok (emelkedő sorrendben) a Holló, az Okkult, a Katona, az Oroszlán, a Perzsa, a Nap Küldötte és az Atya voltak.
A kereszténység – mely számára a többi kultusz gyakorlását elfojtó állami beavatkozás hozta meg a döntő sikert – egyebek mellett annak is köszönhette felemelkedését, hogy könyebben talált utat az egyszerű tömegekhez a mithraizmussal való összevetésben jóval egyszerűbb dogmatikájával. Amíg Mithrász követőinek hét beavatási fokozatot kellett teljesíteniük a hitükben való teljes elmélyüléshez, addig a kereszténység ennél jóval csekélyebb elköteleződést várt el a híveitől. A keresztény hitrendszerre tulajdonképpen nem is jellemző az az intellektuális kifinomultság és a tanoknak az a beavatások által feltárulkozó sokrétű belső logikája, ami a mithraizmusban jelen volt; a krisztusi vallás szinte kizárólag az érzelmekre hat, voltaképpen az egyszerű emberek kedélyét, a lelküket igyekszik megragadni, a szeretetet állítva legfőbb törvénynek. A keresztény tanítás lényege emellett a minden észszerűséget nélkülöző isteni csodába vetett hit. Ezért a keresztény hívőnek – aki kimondatlanul is megveti a racionális gondolkodást – egyáltalán nincs szüksége intellektusra, illetve műveltségre, hiszen mindez csak megzavarná őt egy olyan megfoghatatlan, minden logika felett álló lény iránti hódolatában, aki a világot a semmiből teremtette.
A kereszténység felemelkedésének az időszaka a Római Birodalom destabilizációjának és hanyatlásának a kora volt. Ekkor egy olyan vallás sikere, mely a szegények egyre növekvő tömegét képes megszólítani, számukra földöntúli boldogságot ígérve, szinte borítékolható volt. A keresztény szellemiséget, mely egyúttal a gazdagoktól teljesen megtagadja a mennyei üdvösséget, áthatja az a Nietzsche által megfogalmazott ressentiment (francia szó, neheztelést jelent), amely a gyengék, az elesett társadalmi rétegek mély ellenszenvét és tehetetlenségükből fakadó burkolt bosszúvágyát jelenti az erősekkel, a hatalom gyakorlóival szemben. Ez az érzület – ahogy a német filozófus megfogalmazza – voltaképpen Róma és Júdea ellentétére vezethető vissza.
Az olyan Róma által képviselt értékek, mint az erő, a nagyság és a szépség jelentették az arisztokratikus eszmény alapját, ami lényegében egy természetes és határozott életösztönből fakadt, és az élet igenlését fejezte ki. Júdea szellemisége, a zsidóság gyengesége és tehetetlensége okán, mélyen megvetette a római eszményt, és – természetellenességével, az előbbi természetes értékektől, voltaképpen az élettől való elfordulásával – annak tökéletes ellentétpárját képviselte. Júdea, mivel alávetettsége miatt fizikailag képtelen volt rá, a kereszténység által tulajdonképpen szellemi értelemben állt bosszút Rómán.
Nietzsche szerint tehát a zsidóság tehetetlenségből fakadó gyűlölete és bosszúvágya fordította visszájára az általános értékeket. Ezáltal következett be az a morális fordulat, mely a nemesi eszményt felcserélte a rabszolga-morállal, és így a természetes életértékek helyére a ressentiment került. Ez a fordított erkölcsiség egyedül a nélkülözőket, a nyomorultakat, a betegeket és a rondákat tartja üdvösségre érdemesnek, míg az előkelőket, a gazdagokat és hatalmasokat – voltaképpen azokat, akik élvezik az életet – bűnösnek tekinti.
Nietzsche a ragadozó madár és a bárány hasonlatával is érzékelteti ezt az erkölcsi fordulatot okozó, erősek és gyengék közti ellentétet. A bárány a ragadozó madárral szembeni tehetetlenségéből eredően a saját gyengeségét jóságként értelmezi, tulajdonképpen egy morális választásnak hazudja, majd ezt a "jóságot" legfőbb értékként feltüntetve, képes még azt is elérni, hogy a ragadozó madár bűntudatot érezzen saját természete miatt. Nietzsche ezt a kifordított erkölcsöt, mely a gyengeséget, az értéktelenséget tünteti fel legfőbb erényként, a csandála-morál kifejezéssel is illeti. Csandálának az indiai kasztrendszerből kitagadottakat nevezik, azokat a társadalom peremére száműzötteket, akik tiltott, kasztok közötti házasságból származnak. Hagyományos értelemben egy brahman, vagyis papi kasztból származó nő és egy sudra, vagyis szolga kasztba tartozó férfi házasságából született utódokat tekintették csandálának. Ezzel voltaképpen az Indiából szerte a nagyvilágba szétvándorolt cigányság eredetéről esett szó.
Nietzsche szerint tehát a csandála-morál rejtőzik a keresztény értékrend álarca mögött. Ugyan a kereszténység elterjedésével és hatalomra kerülésével Júdea győzedelmeskedett Róma fölött, majd hosszú ideig gyakorolhatta hatalmát, ám a reneszánsszal később mégis újjá tudott éledni az antik eszmény, hogy aztán egy "gyökeréig csőcselékszerű ressentiment-mozgalomnak", a reformációnak köszönhetően, majd a Francia Forradalommal újra Júdea szelleme győzedelmeskedjen, és így aztán – teszem hozzá Nitzsche gondolatait követve – megszülethessen a legesszenciálisabb ressentiment, a marxizmus, mely végül napjainkban, posztmaterialista korunk teljes értékvesztettségéből, a wokeness csandála szellemiségét hívta elő.
A kereszténység alapvető életmegfejtése voltaképpen a "jóemberség" receptje, ami lényegében az elesettekkel, a nyomorultakkal való teljes érzelmi azonosulásból fakad. A vallás központi alakja az a Jézus Krisztus, aki mint megnyilvánult, vagyis testet öltött éteri lény, tulajdonképpen az egész emberi nemet hivatott képviselni. Bár Isten fiaként korlátlan hatalommal bír, földi életével mégis a nemesi eszmény tökéletes ellentétét reprezentálta. Már a születésének körülményei is nyomorúságosak voltak, egész életében semmilye se volt, és végül úgy halt meg, szörnyű meghurcoltatás után, a társadalom, legalábbis a társadalmi többség által megvetve, mint egy bűnöző. Ezzel Jézus alakja teljesen hátat fordít a korábbi istenkirályokról bennünk élő képnek. Tényleges isteni nagysága így csak "a kevesek" számára, kizárólag az ő, illetve a csodatetteibe vetett, minden logikát nélkülöző hit által válhat átélhetővé. Az egzisztenciálisan tehetetlen, testi-lelki nyomorától szenvedő és ennek következtében az élettől is elfordult ember magától értetődő vonzalmat érez Jézus személye iránt. Az így születő keresztény hívő, a megváltó Krisztus földi szenvedésével mélyen azonosulva, az ő evangéliumi történetén keresztül egészen mélyen átélheti az isteni kiválasztottság érzését.
A krisztusi értékrend alapja az emberi egyenlőség, melyet – a klasszikus nemesi eszmény lerombolásával és a visszájára fordított erkölcs alapján – a keresztény gondolkodás tulajdonképpen az emberi létminőség egy rendkívül alacsony szintjén jelöl meg. Véleményem szerint ez a fentiekben körülhatárolt érzület, valamint a hozzá kapcsolódó gondolatiság határozottan hozzájárult a mai tömegember tudatának kialakulásához. Tömegember alatt azt a lealacsonyodott, a modern korban elburjánzott embertípust értem, aki szellemi egyszerűségében, tudatlanságában, életének totális jellegtelensége és önmaga teljes étéktelensége ellenére is mindenre hivatottnak, tulajdonképpen mindenek felett állónak érzi magát. Meglátásom szerint a keresztény volt egykoron napjaink tömegemberének prototípusa.
A keresztényi élet az anyagi javakról és a földi lét örömeiről való lemondást jelenti, melyet Jézus példájával támasztanak alá. Ám Krisztus földi élete során nem nyilvánvaló, vagyis életében jelen lévő anyagi javakról és örömökről mondott le. Ő saját magát az isteni akaratnak alárendelve, azt a hatalmát nem gyakorolta a saját életének könnyebbé tételére, amely akár még a kereszthaláltól is megmenthette volna őt. Ez az emberi logikával fel nem fogható isteni hatalom azonban kizárólag Jézus isteni személyébe, a csodáiba, illetve az evangéliumok szó szerinti igazságába vetett hit által válhat csak átélhetővé.
Az anyagi javakról és örömökről való lemondás sokkal közvetlenebb és nyilvánvalóbb példáját mutatja be viszont Sziddhárta története, akit megvilágosodását követően Buddha néven ismert meg a világ. Sziddhárta királyi családba született, a legnagyobb pompába és gazdagságba. Szép és nemes ifjú volt, akinek mindene megvolt, temérdek szolga és számtalan gyönyörű nő vette körül. Ő mégis lemondott minderről, hátrahagyta pompás életét – még feleségét és kicsi gyermekét is –, hogy megismerje a szenvedés természetét, és teljesen a transzcendens felé forduljon. Ezt követően kezdett formálódni az a vallás, melyet buddhizmusként ismerünk.
A krisztusi példa, Sziddhártáéval ellentétben, nem a lemondásról, mint inkább az isteni akaratnak való alárendelődésről és az önfeláldozásról szól. Jézus szenvedését és kereszthalálát egyértelműen úgy kell tekintenünk, mint egy Istennek szánt engesztelő áldozatot, az egész emberi nem által elkövetett bűnök bocsánatára. Ez a gondolat pedig egyértelműen a zsidó vallási hagyományokból ered, és abban az ősi szokásban gyökerezik, amikoris két kecskebak közül az egyiket leölték, mint a zsidók istenének, Jahvénak szánt véráldozatot, míg a másikat, ráolvasva a közösség összes bűnét (lényegében ugyanúgy halálra ítélve) a pusztába kergették. Krisztus, mint "Isten báránya", tulajdonképpen ugyanezt az áldozati funkciót látja el a keresztény vallásban, tehát általa a zsidó áldozati kultusz keresztény hitrendszerben való továbbéléséről beszélhetünk. Jézus önfeláldozásával a kereszténység egyúttal egy jelentős pszichés kényszert is helyez a híveire, mely a szenvedése okán Krisztus iránt érzett szánalommal, illetve az emberi együttérzéssel operál, így ösztönözve a bűnös élet elengedését és az Isten felé fordulást, hogy Jézus szenvedése és kereszthalála, mely az emberi bűnök bocsánatáért történt, ne legyen hiábavaló.
A krisztusi extroverzióval, a másokért való önfeláldozással szemben a buddhikus út introverziója sokkal inkább a személyes megváltásra helyezi a hangsúlyt, és egy mindenre kiterjedő, teljes belső átalakulásra koncentrál. Ez a különbség alapvetően abból fakad, hogy a kereszténység tulajdonképpen egy teljesen transzcendens, vagyis anyagi világon túli istent képzel el, ezzel szemben a buddhizmus abból az indiai kultúrközegből nőtt ki, mely – a védikus hagyományokra támaszkodva – egy immanens, vagyis a világon mindenütt és mindenben jelenlévő isteni lényeget feltételez, egyetlen összefüggő, mindent átható és működtető, mégis rejtett, kizárólag a tiszta tudat által megmutatkozó kozmikus szubsztanciát. Ezt az emberi lényben összpontosuló spirituális lényeget – mely egyébként egyáltalán nem azonos a keresztény kultúrkör "lélek" fogalmával – átmannak nevezték el. Buddha felismerte, hogy a védikus tanok félreértelmezésével ezt a transzcendens lényeget az azt kutató spirituális keresők könnyen összetéveszthetik magukkal az anyagi jelenségekkel, illetve az elme ezekről alkotott belső képzeteivel, ezért – a védikus tanításoktól elfordulva – ő a minden létező lényegét jelentő semmi, vagyis a teljes üresség felismeréséről beszélt. Ezzel a kereszténységre jellemző pozitív teológiával szemben, mely Istenről és a természetfelettiről – az írásokra és a gondolkodásra alapozva – tényszerű állításokat fogalmaz meg, Buddha voltaképpen egy negatív teológiai módszert alkotott, melynek lényege, hogy ezt a legbenső transzcendens lényegiséget tiszta valójában nem lehetséges másként elérni, kizárólag az azt elfedő személyiség teljes megsemmisülésével, csakis a belső "kihúnyás" állapotában, ezzel együtt az összes vele kapcsolatos képzet felszámolásával. Tehát csak akkor válik megtapasztalhatóvá, ha a tudat elenged minden előzetesen róla alkotott, ebből fakadóan téves elgondolást. Ezért, vagyis látszólag az átman létét tagadó tanítói módszere okán, Buddhára már saját idejében is sokszor rásütötték a nihilista jelzőt, amit ő viszont mindig nagyon határozottan visszautasított.
A buddhizmus, mely a létet alapvetően a szenvedéssel azonosítja, jóval mélyebbre igyekszik hatolni a szenvedés okainak feltárásában, mint nyugati társa, a kereszténység; lényegében a múlandóság felismerésén keresztül a ragaszkodás, valamint a vágyak, illetve a belőlük fakadó negatív tendenciák elengedésével kínálja a szenvedéstől való végső megszabadulás receptjét. A kereszténység, mely alapjában véve az Istentől való elfordulásban látja a szenvedés gyökerét, a személyes lelki ismeret kiépítésére törekszik, ami elsősorban a tettek, emellett az ezeket megelőző szándék vizsgálatát, saját erkölcsi felfogása általi megítélését jelenti. Ezáltal tulajdonképpen egy vélt isteni akaratnak igyekszik alárendelni az embert.
A kereszténység érzelmi felfokozottságával szemben a buddhizmus teljesen szenvtelenül igyekszik szemlélni a létet, kerülve minden érzelmi elragadtatást és pátoszt, mely voltaképpen csak akadályt jelentene a "végső kihúnyás" felé való törekvés útján. Ez a letisztultság és könyörtelen végletesség a transzcendenshez való viszonyulásában is jelentős eltérést jelez. Nyugati társával szemben a buddhizmus a legtisztább transzcendenciát keresi, tulajdonképpen egyenesen a transzcendencia csúcsára tör, arra a magaslatra, melyet a kereszténység az élet siralomvölgyében botorkálva soha még csak meg sem pillanthat, hiszen a transzcendensről szőtt látomásszerű elképzelései teljesen eltakarják előle ezt az élményt.
Szenvtelensége mellett a buddhizmus tanrendszere jóval logikusabban van felépítve, ennek okán inkább tekinthető filozófiának, mint vallásnak. A kereszténység, ha keleti társa mellé állítjuk, nem igazán tűnik többnek egy felfokozott érzelmi állapotra tákolt hiedelemrendszernél. Ezért is volt tulajdonképpen parttalan próbálkozás a középkor fő szellemi irányzatának, a skolasztikának a vállalkozása, mely igyekezett a keresztény teológiát összeegyeztetni az ókori görög bölcselettel – elsősorban Arisztotelész filozófiájával –, így racionális talapzatot adni neki.
A vallási különbségek ellenére sajnos igencsak elterjedt manapság az a tájékozatlanság és a politikai korrektség elegyéből kialakult szemlélet, amely egyenlőségjelet tesz a vallások és azok alapvető tanításai közé, észre sem véve a közöttük meglévő – gyakran lényegi és minőségi – különbségeket. Ez a sekélyes látásmód persze igen nagy mértékben köszönhető a materialista felfogás általánossá válásának és az ebből eredő spirituális érdektelenségnek is, annak, hogy az ember gyakran még a "saját" vallását sem ismeri, legfeljebb csak felszínesen gyakorolja azt. Mindemellett a vallási megbékélés korát éljük, amikor is igyekeznek elsimítani minden vallások között feszülő ellentétet, eredjen az akár a tanításaik alapvető különbözőségéből. A globalizáció folyamata pedig lassacskán összemossa a kultúrákat, mintha a kultúrák tudatos egyesítése zajlana már régóta, aminek eredménye egy egységes globális vallás megszületése lehet majd. Az úgynevezett "new age" – a maga számtalan irányzatával – összességében egy ilyen kísérletnek minősíthető.
A transzcendens szemlélet, ami alapjában meghatározza a kereszténységet, a buddhizmust vagy éppen az iszlámot is, és különböző mértékben és minőségben van jelen ezekben a vallásokban, lényegében egy olyan meghasonlott tudatállapotból fakad, mely az anyagi lét, voltaképpen az élet elviselhetetlenségének érzéséből táplálkozik. Ez a felfogás ezért, ebből az érzelmi állapotból kiindulva, mindig a megnyilvánult létezéstől elvonatkoztatva, vagyis az életen túl, a túlnaniban keresi a lét gyötrelmeitől, a szenvedéstől való szabadulást.
A transzcendens szemléletnek, ahogy a korábban leírtakból is talán már észrevehető volt, tökéletes ellenpólusát képezi Nietzsche filozófiája, ami a szenvedés természetét is teljesen másképp magyarázza. Nietzsche felfogása szerint ugyanis a szenvedés az erő hiányának a következménye, vagyis abban az állapotban születik, mikor az ember képtelen kihívásként tekinteni az élet megpróbáltatásaira. Szerinte a gyengeség beláthatatlanságából ered a vallásos moralizálás is, illetve az az elgondolás, hogy a múlt bűnei – legyenek azok akár előző életbeliek – okozzák a jelen szenvedését, vagyis a szenvedés tulajdonképpen a múlt vétkei miatt "kiszabott" büntetés.
Szerintem a szenvedésnek ez a fajta vallásos felfogása nagyjából egyidős az emberi civilizációkkal. A civilizálódás folyamata, vagyis az állandó kihívásokkal teli természeti léttől való eltávolodás, a nomád életmódot felváltó letelepedés, a helyhez kötöttség, a különböző társadalmi osztályok megszilárdulása, egymástól való elhatárolódása és a köztük lévő különbségek fokozódása mind-mind hozzájárultak az ember természetes életösztönének lanyhulásához. A civilizálódó ember fokozatosan elveszítette természetes életösztönét, voltaképpen azt az életerőt, ami például Rómát világbirodalommá tette, és amit később egy átlagos római polgár már csak a véres gladiátorjátékok nézőjeként ízlelhetett meg.
Ahogy a civilizálódás folyamatában az ember lassan eltávolodott a természettől és ezzel együtt mindentől, ami természetes, ugyanúgy az istenei is egyre távolabb kerültek tőle, és végül már teljesen száműzve lettek az anyagi világból, messze a szellemi térbe. A természeti lét szabta törvényeket pedig ezzel együtt fokozatosan felváltották a társadalmak működését szabályzó steril erkölcsi normák.
A transzcendens szemléletet képviselő vallások mélyén mégis mintha annak a természetes létegységnek a vágya érződne, amit a természetből kiszakadt, civilizált ember már nagyon régen maga mögött hagyott. A transzcendens szemlélet mintha tudattalanul ennek a létegységnek a helyreállítását célozná meg, többnyire persze igencsak idealizált formájában. Valahol egy olyan béketeljes, édeni létállapot kereséséről van szó, melyhez hasonlót a bibliai teremtéstörténetben szereplő első emberpár, Ádám és Éva élhetett át a Paradicsomban. A transzcendens szemléletet képviselő vallások persze egészen különböző úton közelítik meg ezt a bizonyos létállapotot, és így egészen más tapasztalati utat járnak be. A zen – a buddhizmus legletisztultabb ága – szatorinak nevezte el azt a létegységélményt, melyet egy különleges, megvilágosodott tudatállapoton keresztül tapasztalhat meg az ember, és amely lényegében test és tudat, anyagi és szellemi, vagyis a külső és belső világ osztatlan harmóniájaként mutatkozik meg. Egy olyasfajta létegység megéléséről van tehát szó, amelynek útjában viszont éppen a transzcendens szemlélet áll.